Imedias Kiadó   8651 Balatonszabadi, Honvéd u. 28.            30 576 6204         info@imediaskiado.com


Kezdőlap Balatoni klasszikusok "Sváb" könyveink
Részletek a Sváb történetekből

“A Fuldából érkezett, errefelé idegen kertész nem tudott róla, hogy jelenleg a Mercy-birtokon van, ahogy arról sem, hogy kísérői a gróf pandúrjai. És mivel már ezt sem tudta, azt  természetesen még kevésbé tudhatta, hogy a méltóságos Mercy gróf úr, miután alaposan megfontolta, hogyan tudná a legjobban igazgatni megboldogult nagybátyjának, a tábornagynak az örökségét, hogyan tudná terveit méltón megvalósítani, egy szokatlan, de bevált gyakorlatra szánta el magát. Az iparosok miatt volt minden. A tábornagy úr a birtokának betelepítésénél mindenekelőtt arra figyelt, hogy a lusta és rendetlen rácok helyére szorgos német parasztok jöjjenek, és ők végezzék el a mezőgazdasági munkákat.

   De ha egy falut létre is lehet hozni a legkülönbözőbb iparosok nélkül, hiszen a vásáros napokra úgyis eljönnek az áruikkal, ez nem jó egy olyan településnek, ahol az uraság kastélya található. A tábornagy úr nem fektetett súlyt erre, mivel főként a temesi Bánátban tartózkodott, örököse azonban Hőgyészt tette meg rezidenciájának, és a fejébe vette, hogy itt minden iparos mesterségnek képviseltetnie kell magát, hiszen nem lehet azonnal Pécsre utazni, amikor valamire szükség van. Le kell tehát itt telepíteni azokat a kézműveseket, akikre szükség van, és a gróf keresztül is vitte ezt az akaratát, mégpedig mindenféle költség nélkül. A telepesek között szinte nem voltak iparosok, hiszen aki szorgalmas volt, a városokban kereste meg a kenyerét. Viszont mielőtt mesterré válhattak, szinte mindegyikük vándorútra ment, és ez volt az, amire Mercy gróf a terveit alapozta.

   Az eljárás szörnyen egyszerű volt: az utakat fegyveres pandúrok őrizték, az átutazó iparoslegényeknek pedig elállták az útját, és magukkal vitték őket. Így ki lehetett választani közülük a megfelelőket, és nagy súlyt fektettek arra is, hogy ők se bánják meg a dolgot. Házat kaptak udvarral, amelyhez kert és szántó is tartozott, és felmentették őket az adófizetés alól. Munkájuk is volt éppen elég, így néhány legény már láthatta, ahogy minden reménye valóra válik, és ahogy megszabadul a kínzó gondoktól. Hiszen voltak, akik a vidám vándorútra egy kis szívfájdalmat is magukkal vittek, amit a kedvesük miatt éreztek, mert soha nem remélhették, hogy egy háztartást alapítanak vele. Így aztán olyanok, akik kezdetben haragot éreztek,

hiszen a fegyveres kíséret nem volt tréfa, később szívesen beletörődtek ebbe a kényszerbe, amely a szerencséjükhöz és a jólétükhöz vezetett.

   A gróf maga is erre számított, és ez volt az akarata is, mert ha szigorú volt is, és minden gaztettet vagy szabálytalanságot a legkeményebb büntetéssel sújtott is, a tábornagy és a szlavóniai kormányzó Őexcellenciájának egyenruhája alatt meleg szív dobogott, ezt minden gyerek tudta, akikkel kedvesen mosolyogva beszélgetett el, és akiknek a kócos haját mindig megsimogatta, ha az erdőben vagy a mezőn találkozott velük. Csak a gonoszoknak kellett reszketniük tőle, mert a vesszőfutás igen kellemetlen dolog volt.”

“Még hallotta ahogy a lány felsikít: „A hosszú fuldai!” Aztán a lányok mind kiáltozni meg szaladni kezdtek, és amikor Johannes a szemét dörzsölve kinézett a rétre, az már üres volt, a lányok elmentek. Johannes Pappert vörös volt, és szégyellte magát: a lányok leleplezték. A vér a fejébe tódult: mit is kiáltott a kis felfedező? „A hosszú fuldai!” Hát ez volt ő….  

   Johannes Pappertnek nem volt teljesen igaza abban, hogy gúnyolódásnak érezte, ahogyan a lányok nevezték, mivel nem ő volt az egyetlen, aki a származási helyéről kapta a nevét. Éppen Hőgyészen, a gróf rezidenciáján nem volt ez szokatlan, hiszen az eljárás miatt, ahogy a hajdúkkal az útról erővel behozatta az iparoslegényeket, itt a legkülönbözőbb tartományokból való emberekkel lehetett találkozni. A többi településen a Mercy uraság szinte teljesen a dorogi bíró tanácsát követte: „Minden faluban csak egy vallást és egy nemzetet szabad megtűrni!”

   Hőgyészen viszont csak arra figyelt, hogy mindenki katolikus legyen, de egyébként voltak itt svábok, bajorok, hesseniek és stájerek, valamint Johannes Pappert, egyedüliként a fuldai apátságból, ezért hívták fuldainak, stifulernek. Az pedig, hogy a kis szemtelen lány még „hosszúnak” is nevezte, szintén nem volt csoda, hiszen ő maga alacsony volt, és úgy nézett ki az új tanító mellett, akár egy kis virág valami fa mellett.”

“A módos gazdák gyakran szitkozódtak, amiért a zsellérek a sarat odaviszik az udvarukra, és ebben volt is valami igazság, hiszen ha valaki a Höllenstadelből egyenesen a Schmalzpfostenhez akart menni, akkor át kellett mennie a Horhoson, ahová szinte soha nem sütött be a nap. És mivel ez a bevágás olyan mély volt a Cigány-hegy agyagos oldalában,  a szél sem járta át, csak a bodzabokrok koronáját simította végig, amelyek kijutottak a mélység fölé, de a földjüket érintetlenül hagyta.

   Így a nyúlós pép évről évre ott gyűlt a Horhosban, és ha valakinek nem volt sietős, az szívesebben tett egy kerülőt a dombháton, amivel azt a gúnyolódást is elkerülhette, hogy miért hordja szét olyan szívesen éppen a zsellérek sarát?

   Persze a Horhos nem csak egyedül a zselléreké volt, a község javaihoz tartozott, ahogy a többi utca is, és a Schmalzpfosten-parasztok éppen úgy magukkal vitték volna ezt az áldást a csizmájuk talpán, ha a Höllenstadelbe mentek volna. Ilyesmi azonban egyiküknek sem jutott volna eszébe, hiszen mindenki a saját fajtájához illik, és nincs semmi keresnivalója egy másik sváb falurészben.

   De nemhiába mondják, hogy változnak az idők, hiszen a gyerekek felnőnek. Amikor a suszterbanya Amrie-lánya még csak egy kis borzas jószág volt, nyugodtan tombolhatott anélkül, hogy a szomszédok közül bárkinek is szemet szúrt volna. Az emberek a verebek lármájával sem törődnek, és sokkal több egy Petergászlibeli gyerektől sem telik ki. De amikor most Amrie olyan csendesen megy a templomba, és amikor nagy, barna szemeit egyetlen pillanatra sem emeli föl az imakönyvéből, akkor a legények mind tekergetik a nyakukat utána, és még a keményfejű egésztelkes parasztok is, akik olyan szélesen terpeszkednek a templomi padjaikban, még ők is mindig újra arrafelé pislognak.  

   Hát igen, az idők változnak.”

“Amikor a tavasz betört a völgybe, az egész falu akácvirágokba öltözött. A takaros kis házak fölött illatos fehér felhők úsztak, amelyek a faágakra támaszkodtak, a virágszirmok pedig szakadatlanul hullottak a földre, betöltötték az utcai árkokat, befedtek minden háztetőt, minden udvart és befüvesített területet, aztán pedig a legkönnyebb szellő is felkavarta és tovafújta őket, amíg valamilyen szögletben újra le nem ülepedtek, ziláltan és piszkosan. Amíg tart az akácvirágzás, addig az embernek nincs nyugalma, söprögethet egész nap, és még így sincsen egyetlen tiszta udvar sem, mert egy szempillantás alatt újra beborítják őket a lehulló szirmok.     

   Ha ebben az időszakban egy idegen jön ide, az nem tud betelni ezzel: micsoda szépség! Viszont a helybelieknek nem sok öröme telik ezekben a fákban, amelyek egész évben „szemetelnek”. Hiszen amikor elmúlik a virágzás, és maga a korona kibontakozik a finom levélkék tengeréből, már el is kezdődik a levelek lehullása azonnal, és eltart egészen késő őszig. És ha ezen a vidéken, ahol olyan kevés az erdő, nem lett volna ilyen nagy szükség az akácra, mivel ebből a gyorsan növekvő fából legalább a kenyérsütéshez biztosítani tudták a rőzsét, akkor mindenki azt tette volna, amit a fiatal Rummel, aki nem csak az akácokat, de még az öreg diófát is kivágta a földjén, és így a háza mellett olyan szép kertet létesített, hogy öröm volt nézni. Nem olyan kertet, mint amilyeneket a parasztasszonyok csináltak a házuk ablakai előtt a szokásos parasztvirágokból, nem, ezek ritka növények, nemes rózsatövek és a grófi kertészetben vásárolt cserjék voltak, amilyeneket nem lehetett máshol látni a faluban.   

   Persze Rummel Heinrich értett is ehhez, a katonaidejét a fővárosban szolgálta le, és már világlátott embernek számított.

A falusiak közül a magyaroknál semmi zöld nem volt az ablak alatt, kopár volt az egész, legföljebb egy kicsiny folt füvet lehetett látni a kerítés mögött, ez így nem volt szép. A sváboknál pedig hagyma volt ott meg fokhagyma, paradicsom, káposzta vagy salátabokrok, és legföljebb néhány mályvarózsa, szarkaláb, körömvirág meg szekfű volt közöttük; bizony ez sem volt túlságosan szép. A városban jobban értettek hozzá, hogy örömüket leljék a kertjükben.

   Természetesen a szépség mindig pénzbe került, de hát ingyen semmit sem kap az ember, Rummel Heinrich pedig arra gondolt, hogy a saját portáját tisztán tartja, a többiek pedig hadd tátsák a szájukat, hogy amikor majd eljön a véget nem érő söprögetés ideje, neki nem kell törődnie vele, az udvar sarkában pedig úgy emelkedett az ég felé az aranyeső-bokor, akár valami világító lángcsomó.”

   “Goldmann éppen akkortájt jött vissza Amerikából, ahol négy évig dolgozott. Annyi pénzt hozott magával, hogy az egykori aratólegényből, aki egy fél telken osztozott a nővérével és annak gyermekeivel, módos gazda lett, szép szőlőskerttel, földekkel és jószággal. Meg tudta adni minden adósságát, kifizette a nővérét is, akinek a legidősebb fiát maga mellé vette segédnek. A templomba fekete bársonyöltönyben ment, „odaát” ilyet hordanak, mondta; a cipőjének pedig széles volt az orra, nagyon „amerikai” volt minden rajta.

   Persze voltak, akik kinevették Goldmannt, és egyszer az öreg báró azt mondta: „Ha olyan szorgalmasan dolgozott volna itthon, mint ahogy odaát, éppen ilyen sokat tudott volna megkeresni!” – bár ezt azért senki sem tartotta helytállónak. Ő maga is mindig rontott a helyzeten a hencegésével: „Odaát Amerikában másként becsülik meg az embert, mint itt. Ott az úr, akinek dolgoztam, misternek szólított, és ő sem volt más, csak mister. Ott egyenlő mindenki!” Ettől kezdve persze sokan mondták: Persze, a Goldmann egy Mister! De voltak olyanok is, akiknek kinyílt a szeme. Főleg a fiataloknak, akik már itt is hallhattak olyan beszédet, hogy az egyik ember annyit ér, mint a másik, és ez nagyon is tetszett nekik.”

“A két falu olyan közel volt egymáshoz, hogy egy negyedóra alatt át lehetett menni az egyikből a másikba. Ugyanazt a nevet is viselték, csak annyi különbséggel, hogy a kisebbiket Oberdorfnak, a nagyobbikat, amely mélyebben feküdt a völgyben, Unterdorfnak hívták. Annak idején a két falu között olyan szép egység létezett, hogy az emberek még csúfolódtak is ezen, és azt szokták mondani, hogy a két falunak még zenekara is csak egy van. Hiszen elegendő volt, hogy vasárnap délután a zenészek elkezdtek játszani Oberdorfban a fogadóban, és megvárták, amíg az összes pár ütemesen táncolt. Akkor a faklumpák csattogásától, amiket annak idején a parasztok még a tánchoz is viseltek, már úgysem hallott senki semmit, a zenészek pedig ezalatt el tudtak menni Unterdorfba, hogy elkezdjék a táncot. És aztán ugyanúgy történt minden ott is, így a zenészek kétszer le- és felmentek egyik faluból a másikba, és mind a kettőben teljesíteni tudták a kötelességüket.

   Ez a szép egység azonban alegutóbbi időkben véget ért, mégpedig a választások után. Ismeretes, hogy a politika inkább segíti elő az ellenségeskedést, mint a barátkozást. És amikor az oberdorfiak váratlanul, a korábbi szokástól eltérően, egy másik képviselőre adták a szavazatukat, és ez hozzásegítette őt a győzelemhez, már kész is volt a szakítás.  

   Itt is, ott is elkezdődtek a kisebb-nagyobb gonoszságok, örültek, ha a szomszédban valamin bosszankodtak, és ezt az örömet gyakran tevékenyen idézték elő. Ezekben az összeütközésekben azonban az unterdorfiak szinte mindig hátrányban voltak. A szerencse általában cserbenhagyta őket, miközben az oberdorfiaknak minden sikerült. Ehhez az is hozzájárult, hogy Unterdorf eldugott helyen feküdt. Oberdorf a főút mellett terült el, ezért távirdát és csendőrséget is kapott, ami különösen bosszantotta az unterdorfiakat, mert az ő településük sokkal nagyobb volt, és így sokkal több joguk lett volna ezekre! De ami a legkellemetlenebb volt ebben a történetben: a megyei lapban mindig csak Oberdorfról volt szó, minden ki lett nyomtatva feketén-fehéren, azonban Unterdorfról soha egy szó sem esett. Unterdorfról senki sem látott és senki sem hallott semmit, sőt voltak a világon olyan emberek, akiknek sejtelmük sem lehetett arról, hogy Unterdorf egyáltalán létezik, mert a létezését következetesen elhallgatták!      

   Ekkor történt, egy szép délutánon, hogy a postakocsis, aki naponta hozta a leveleket és a többi postai küldeményt zöld csíkos, baljósan imbolygó kocsiján Oberdorfból, és persze szállította az összes ki nem nyomtatott és le nem írt helyi hírt az ellenséges szomszéd faluból, ezúttal egy utast is hozott magával. Egy egészen különleges utas volt ez, aki a vasútállomástól az oberdorfi postával érkezett a „Szarvashoz” címzett fogadóba, de csak az unterdorfi postát várta meg, és tüstént indult Unterdorfba. A vendég ráadásul egy hosszú, fényes gombokkal díszített köpenyt viselt, tiszti kalapot és sarkantyús csizmát. A kezében lovaglópálcát tartott, egyszóval egy igazi, eleven tiszt úr volt, egy fiatal hadnagy, vagy valami ilyesmi!

   A rendkívüli vendég érkezésének híre szélsebesen elterjedt, és elsőként hatalmas elégtételt és boldog büszkeséget ébresztett a kiválasztott falu lakosainak szívében, amely aztán kárörvendő öntudatosságban csúcsosodott ki: „Mennyire fognak most az oberdorfiak mérgelődni, hogy a tiszt úr nem őnáluk maradt!”

   Ezt a szép örömöt aztán tovább táplálták az elkövetkező események. A hadnagy, vagy ami volt, nem csak átmenetileg szállt meg a fogadóban, hanem azt mondta, hogy valószínűleg ott kell maradnia pár napig. Aztán a jegyző és a bíró felől érdeklődött, akiket rögtön fel is keresett a községházán. A 99. gyalogezred szállásmestereként mutatkozott be nekik, és az iránt folyamodott, hogy utaljanak ki szállásokat a tiszt uraknak, az altiszteknek, és az ezred egész legénységének. A nagy őszi hadgyakorlatot itt a közelben fogják megtartani, és éppen Unterdorfot szemelték ki szállásnak.

   Ez volt ám az aduász!    

   Ezt az alkalmat a bíró is fontosnak tartotta, és sürgette az embereit: „Most megmutathatjuk, mit tudunk! Mirajtunk ugyan nem mulathat senki! Jó dolguk kell, hogy legyen nálunk, mert az egész országban rólunk fognak beszélni!” Az egész országban! Hiszen a hadgyakorlatról sz ország összes újságja beszámol majd. És mindenhol azt olvashatják majd:

   „A 99. gyalogezred Unterdorfban!”és az oberdorfiakat meg fogja ütni a guta!”