VISSZA

 “Frau Odenwald csak mosolygott, és titkos terveire gondolt, amiket még csiszolgatni akart, mielőtt előállt volna velük. De némelyiknek a megvalósításához már hozzáfogott. Arra is támaszkodni tudott, hogy a régi, megszokott árukon kívül szinte észrevétlenül a jónak bizonyuló újdonságokat is kínálni kezdte a vásárlóinak. Egy konkurens nem olyan könnyen tud a fejére nőni, és még akkor is több megoldást lehet találni.  

   „Erről nincs több beszélnivaló,” mondta. „A fiaimat én csupán arra fogom tanítani, hogy őrizzék meg az örökségüket, és tiszteljék az apáik mesterségét. Hiszen csak azokat a régi házakat kell lebontani, amik már düledeznek, és csak akkor, ha az ember tud helyettük építeni egy másikat, különben a szabad ég alatt maradunk. Nem akarom rájuk erőltetni, hogy ugyanazt a mesterséget válasszák, nézzenek csak körül a világban, és döntsenek és válasszanak saját maguk. Ezenkívül a műhely túl kicsi két embernek, de teljesen nem szabad kiadni a kezünkből. Amit mások nagy nehezen megszereztek, annak meg kell tartani a helyét az életünkben. Egy örökség kötelez.”          


“A szappanfőzőmester felhördült:  

   „Magyarországon vagyunk, és mindenekelőtt magyarok legyünk, hiszen igaz a mondás: akinek a kenyerét eszem, annak a nótáját éneklem.”  

   „Csakhogy mi német származásúak vagyunk, és sohasem leszünk magyarok, nem tudunk azok lenni. Hű polgárai vagyunk Magyarországnak, szeretjük a hazánkat, arra törekszünk, hogy hasznára váljunk, és a szorgalmunkkal igyekszünk erősíteni a hírnevét. A fiaim is hű magyar állampolgárok lesznek, hiszen ide kötik őket a gyökereik. És az államnyelvet is beszélik. De éppen azzal szolgálják a hazájukat a legjobban, ha sokoldalú képzettséget szereznek.”     


“A mocsárláz sok áldozatot követelt, sokan odalettek, mielőtt a svábok a magyaroktól és a rácoktól megtanulták, hogyan lehet ez ellen a betegség ellen hatékonyan harcolni azzal, hogy paprikát adnak hozzá az ételekhez.”

„Ennél sokkal többet aztán nem is tanulhattak a svábok az itteni lakosoktól!” kotnyeleskedett közbe Karl. Ő és Martin már rég abbahagyták a beszélgetést, és feszült figyelemmel követték a plébános fejtegetéseit. Schwarz plébános azonban rögtön megcáfolta Karl véleményét.

„Nos hát ebben nagyon tévedsz! Ha az új telepesek magukkal is hozták a hazájukból a saját, meggyökeresedett szokásaikat és munkamódszereiket, ezeket mégis hozzá kellett igazítaniuk az itteni földek, az éghajlat és az egész vidék sajátosságaihoz. Ehhez részben az itteni lakosokat kellett megfigyelniük, részben meg maga a természet volt a tanítómesterük. A szükség találékonnyá tette őket. A legtöbb svábnak a régi hazájában kőből épített háza volt, sőt néhányan tekintélyes nagyságú emeletes házakban laktak. Ilyeneket nem tudtak itt felépíteni, mert a környéken nem volt kő, így azt fával meg vályoggal kellett helyettesíteni. A tetőt pedig náddal és szalmával tudták befedni. Ez nyilván nagyon tűzveszélyes volt, és különösen a kezdetben fából épült templomok égtek le többször is, mert ezeket szokás szerint a falvak legmagasabb pontjára építették, ahová aztán nehezen tudták felhordani az oltáshoz szükséges vizet. A házak külsejét persze az emberek igyekeztek a megszokott módon kialakítani, az oromzatokat úgy építették, hogy legyen helye a virágoknak, hiszen a svábok tudvalevően virágszeretők. Az istállókat és a csűröket pedig hozzáépítették a lakóházhoz, és a nagy udvar volt a cséplés helye is. A falvak széles utcáit viszont megtartották, ahogyan ez Magyarországon általános volt az alföldön meg a déli és nyugati dombvidékeken, hiszen egy földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó népnek, amilyennek a svábokat is tekinthetjük, szüksége volt ezekre a széles utakra a termény behordásához és a csordák tereléséhez. Ugyanígy használták kezdetben a magyar módra készült gémeskutakat, amíg másféléket nem tudtak építeni. Az idegen szokások így észrevétlenül keveredtek a német hagyományok közé, összeolvadtak ezekkel, és mostanra egy különleges egység fejlődött ki ebből. Mi is, és ennek a vidéknek a többi lakója is már messziről felismerjük a német falvakat és a német házakat, de ezek mégis egészen másként néznek ki, mint amilyeneket az Óhazában építettek a svábok.”


“Pécset ugyanis, amely az ország legrégebbi német püspöksége volt, amelyet még Magyarország első királynéja, Szent István felesége, Bajor Gizella alapított, a tizenhetedik században már úgy ismerték, mint a virágok városát és a kertészek paradicsomát, de otthona volt ez a város az aranyműveseknek és mindenféle más kézművesnek is. Akkoriban vagy kétezer üzlet lehetett a városban – ami egyáltalán nem volt olyan nagy területű, mint ma! -, a kereskedők pedig, északról és délről egyaránt, előszeretettel látogatták ezeket. A város természetesen minden iparoslegényt csábított, hogy ott csinálja meg a szerencséjét, hiszen a fáradozásuk végén ott volt az ígéret, hogy a mesterségbeli tudásukat tökéletesíthetik az itteni tanulással. Csakhogy amikor ezek a vándorlegények átmentek volna Mercy gróf területén, a hajdúk feltartóztatták és a kastélyba vitték őket, és minden szakmából visszatartottak egy-egy embert. Ezeknek aztán adtak házhelyet és udvart, földet és szerszámokat, évekre szóló adómentességet. A keresetük biztosítva volt, mivel nem volt konkurencia, igény viszont volt a munkájukra.”  

 “Az Eppel-gyerekek kettős lakodalma nem volt hasonló a faluban megszokott lakodalmakhoz, az emberek még nagyon sokáig beszéltek róla, hiszen hasonlót nem is láttak már évtizedek óta. Az öreg Péter, a juhász ugyan mesélte, hogy az ő idejében egy igazi sváb lakodalom hat napig tartott, és az ilyen alkalmakkor volt akár kétszáz vendég is. Minden süteményből, kenyérből, kuglófból, rétesből, kalácsból száz vagy százötven darabot sütöttek; marhákat, borjakat vágtak le, fél tucat disznót, és kétszáz baromfit.   

   Ezek az idők azonban már elmúltak, és nehéz volna visszahozni őket, de ha valaki igazi sváb, akkor valamennyire a nehéz időkben is törekszik arra, hogy egy valódi, hagyományos lakodalmat tartson, mivel a régi szokásokat tisztelni kell. Eppel bíró igen nagyra értékelte a régi hagyományokat, és már megengedhette magának, hogy ezeket tiszteletre méltóan betartsa. Így néhány bennfentes becslése szerint egyedül Wetti lakodalma nyolcszáz guldenbe került, és még talán több is lehetett ennél. Aztán még a hozomány, amit magával vitt! Már amikor a legjobb barátnőjével, Bleß Rozival végigsétált a falun, hogy meghívja a vendégeket, az asszonyoknak tágra nyílt a szeme, olyan szépen fel volt öltöztetve a menyasszony. Az emberek magukhoz sem tértek a csodálkozásból, és amikor az esküvői ajándékokat is láthatták, egyetértettek abban, hogy Braun Stefan joggal lehet büszke, mert nem lehetett volna jobbat választania a faluban!”  

“Azt tudtam, hogy Náncsi kedvel engem, mindig jól kijöttünk egymással, anélkül, hogy sokat elmélkedtünk volna ezen. Wetti lakodalmán azonban világossá vált, hogy még néhány napig eltart, amíg oda tudok állni elé, amikor elkezdődik az igazi élet a számomra, amilyet szeretnék, amilyennek örülnék, amire készültem. Aztán eljött ez a nap, amikor átmentem hozzá, és Náncsival nemsokára már egyetértésben is voltunk, de még hallgattunk erről, mert tudta, hogy még az apjával meg kell a dolgot beszélnem, és igaza is volt. És aztán… aztán az öreg Eppel elutasított. Rövid úton, egyszer és mindenkorra.” Karl mélyen felsóhajtott. „Ha azt mondta volna, hogy még túl fiatal vagyok ehhez, vagy hogy Náncsit még egy darabig otthon akarja tartani; vagy hogy előbb látni szeretné, hogyan vezetem az üzletet… de nem,… annyit mondott: ez megtiszteltetés neki, és köszöni, de nem adhatja hozzám Náncsit; most sem és később sem. – De miért? kérdeztem. – Miért? Mert ő egy parasztlány, én meg egy iparos vagyok, és hogy csak ugyanaz a fajta illik össze, különben csak baj lesz belőle. Egyszer már megpróbálta lebeszélni egy ilyen házasságról a húgát, azonban végül engedett, de nem kellett volna, nem lett volna szabad! Ez nem sikerülhet jól, ennek nem szabad megtörténnie. – Mondtam neki, hogy Schweizer más, mint én. Meg hogy ez régen volt, és hogy ő is ismer engem, hogy Náncsi annyit volt nálunk, amennyit csak akart, és hogy édesanyám úgy fogadja őt, mint kedves leányát. – De akkor Eppel bíró szinte gúnyosan nevetett: igen, tudja, hogy édesanyám így fogadja, és hogy én is szeretem Náncsit, de a gyermekeinek olyan helyen kell lenniük, ahol nem érheti őket semmilyen bizalmatlanság, semmi veszekedés. Még a többi iparosok úgy találják esetleg, hogy egy parasztlány nem való az ő asszonyaik közé, és igazuk is lenne. Mert itt van újra egy parasztlány, aki nem ért semmit a kézműves mesterséghez, de az udvarát dukátokkal szeretné kikövezni!”