ELŐSZÓ.

A Balaton tudományos kutatását a Magyar Földrajzi Társaság választmánya 1891-ben az én indítványomra határozta el.

Két évvel előbb létesült a Balatontavi Gőzhajózási R.T. amely 3 gőzösével kezdte járni a tavat és egyszerre hozzáférhetővé tette a nyaralni és üdülni vágyóknak a veszprém-zalai tóparti helyeket is. Alacsony volt 1891-ben a tó vízállása és a hajózásnak, sőt - még inkább - a fürdőzőknek kellemetlenséget okozott a Balatonban ilyenkor nagyon elterjedő hínár. Sűrűn panaszkodott erre és féltette a közönség az egész tavat az elhínárosodástól. Az ügyet a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-bizottsága vette kezébe és mindenekelőtt a hínárkérdés tanulmányozásába fogott.

     Ebből a gyakorlati vizsgálatból indult ki azután a Balatonnak és tágabb környékének széleskörű, tervszerű, rendszeres kutatása.

Jól átgondolt tervezettel, 28 év alatt a szaktudósok nagy száma vizsgálta és dolgozta fel eredeti tudományos munkálatokban

a Balatonvidék természettudományi, biológiai és társadalomtudományi állapotait és kiadta térképeit. Nemcsak a hazai, hanem az egész földkerekség tudományos kritikája nagy dícsérettel illette a Magyar Földrajzi Társaság e vállalatát.

Nyilvánvaló, hogy a közönség nagyobb részét a szigorú szakszerűséggel írt, terjedelmes munkálatok nem elégíthetik ki. Régóta sürgettek bennünket, hogy adjunk rövid, könnyen megérthető összefoglalást a Balatonról.      

A Balaton miniszteri biztosa, boldog emlékű Kvassay Jenő hely. államtitkár nem sokkal halála előtt, a rendelkezésére állott javadalmazásból szerény összeget folyósított bizottságunknak azzal a megbízással, hogy legfeljebb 10 nyomtatott íven monografiáit népszerűen, egyelőre csakis magyar nyelven ismertesse. Ennek a feladatnak teszünk most eleget e könyvecske közrebocsátásával.

Írtam Csopakon és Budapesten az 1919-1920. évek mesgyéjén.                          

Lóczy Lajos,  a Magyar Földrajzi Társaság tb. elnöke és a Balaton-Bizottság elnöke.

Azok a sivatagbeli képek, amelyeket én negyven esztendő előtt a földkerekség egyik legsivárabb kő- és homoksivatagán,

a belsőázsiai Gobin, gróf Széchenyi Bélával hónapokig láttam, megelevenedtek előttem a Balatonfelvidéken. Tapolcza környékének remek bazalthegyei körül nagy kiterjedésben 100-160 m vastagságú homokréteget hordott el a plioczén és pleisztoszénkori szél. A Haláp, Badacsony, Szentgyörgyhegy, Tótihegy, Gulács stb. bazaltjai magasan, a kongériás rétegeken terültek el, az utóbbiak a lankás lejtőjű, szőlőkfödte, köpenyszerű hegyalját alkotják és kemény triászkori kőzeteken ülnek. A Keszthelyi dolomithegység és a Balaton-felvidék, Kisőrs-Sáska falvakkal megjelölhető nyugati ereszkedője között csak a bazaltkúpok kerületén maradtak meg a laza, jobbára homokból álló kongériás rétegek; a kemény, súlyos bazalt levélpapirosnehezékként védte őket; a bazalt-hegyek közötti tágas részekről eltakaritotta a szél a homokot, mintha csak száraz, fagyos hó lett volna. Tökéletesen ilyen eredetűek a Kisalföld magányosan álló, bazalttal koronázott hegyei, a Nagysomló és a Sághegy. Tapolcza körül és Akalin, valamint Hajmáskér és Öskü vidékén a szélerózió vagy műnyelven a defláczió koptató nyomait élesen láthatjuk. Európában páratlanul álló sivatagbeli jelenségeket talál itt a természetvizsgáló.

A rozmaring, mint kerti- vagy cserépnövény is felsőparti honos. Aratás után nagy batyukban viszik át a tihanyi réven Somogyba a zalai menyecskék, hogy ott kenderért becseréljék. Nehogy azonban a somogyiak elültessék és szaporítsák a rozmaringot, előbb tövüket és szárukat idehaza forróvízbe mártják.

Szőlőskertek vannak mindenütt a halmok lejtőin és alján. Balatonlelle és Balatonkeresztúr között egymást követik, a villatelepektől alig megszakítva, a homokturzásra telepített szőlők. A Máriatelep szőlői voltak ezek kiindulói, amelyeket 1890-ben gróf Széchenyi Imre kormánybiztos zalai telepesekkel alapított, amikor a filoxera a felvidéki szőlőket elpusztitotta.

A turzáson régebben csak a Déli vasút őrházai körül voltak fák. Itt Fonyódtól Balatonberényig, a Balatonról nézve, a somogyi alacsony part, 15 km hosszan, az egyhangúság képét adja. De a Balatonlellén és a fonyódi hegy alatt a parton ültetett feketefenyőligetek annál frissebbek. Hasonló egyhangúság jellemzi a Balaton nyugati partját. Fenéktől Keszthelyig a Fenékpuszta körüli határárkokat és a keszthelyi utat kisérő magas jegenyefák azonban mégis jobban élénkítik a nyugati partot az eddigieknél.

 A Badacsonynak XVIII. századból való hegykönyve a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályában tanuskodik arról,

hogy milyen nagyravették akkor a szőlőhegy autonómiáját és erkölcsi mivoltát. Reneszánsz izlésű bőrkötés, magyaros jellegű,

rozmaringos diszitéssel, a debreczeni könyvkötők munkájával, foglalja magában a badacsonyi hegykönyvet, amely 1752-ben készült.

Káromkodást, ünnep-, vasárnapi munkát szigorúan büntetett a szőlőhegyen a hegykönyv. Nem engedte meg a szőlőben való kóborlást sem. A vadászatot is tiltották, a vadásztól elvették a hegymesterek a puskát, lelőtték a kutyáját. A tűzrakás okozta kárt megfizettették, szigorúan üldözték a lopást, a szőlőben való szerelmeskedést és a verekedést is. A jó cseléd elcsalogatása, a munkások elkényeztetése szintén büntetés, vagy megrovás alá került. A szüret megkezdése napját a földesúr, vagy a közgyűlés határozta el.

 Nem látni többé a Balatonon a bödön- vagy bodonhajót sem, ezt az egy fatörzsből kivájt, ősi úszóalkalmatosságot, amelyet még a XIX. század végén is használatban láttam a Balaton nyugati végén; most ezért a Száváig kell mennünk. A berkekben és a nádasokban azonban az útvesztő vejszék és a varsák nagy számmal vannak.

     Nagy különbség van a nyiltvizű Balaton, a berkek és bozótok s ezek csatornavizeinek halászata között. Az utóbbiakban a balatoni halásznak nincs ügyessége és a bereknek halásza még kevésbé merészkedik a Balatonra az ő deszkából összetákolt lélekvesztőjével.

     A balatoni halász jól ismerte a Balaton fenékviszonyait, tudta hol vannak az akadók és a „kűes” (köves) helyek. Ismerte a  boczkák helyeit, azokat a kemény agyagos padokat, ahol a nemes hal „összegyüvetelik s a kűen fürdik”. A boczka „se kű, se főd” és tisztának kell lennie az iszaptól, mert másként nem „gyün” reá a hal; ha likacsos mint a reszelő, akkor fürdik felette a süllőfogas, meg a keszeg is.

  Kemény munkával jár a balatoni jeges halászat a goromba bakonyi szélviharban és hóförgetegben. Mégis hányszor gyönyörködtem benne a halászó falubeli emberek szíves társaságában. Megcsodáltam, amint naphosszat puszta kézzel dolgoznak a jeges vízben és a jégen, és csak a pihenőkben dugják ökleiket az ujjatlan keztyűkbe; de azután hozzászoktam én is és azóta télen sem hordok keztyűt a szabadban jártomban.

     Hát éppen egészen veszélynélkülinek nem mondható a balatoni jeges halászat. A jég pusztulása idején állnak be a veszedelmek; a jég gyertyásodása, a rianások, a lékek kitágulása és gyenge befagyása, a szélokozta hirtelen feltörés sok áldozatot követelt már, különösen azok közül, akik a jég természetét nem ismerve, tapasztalt vezető nélkül nekivágnak a nagy balatoni jégsikságnak.

Érthető, hogy különösen tavasz felé, ha háromhónapos már a befagyás, bízza el magát legjobban, a jég állandóságát látva,

az impresszionista ember. A ködben való eltévedés is többször okozta a jégen járók vesztét; kifáradnak, elalélnak, megfagynak vagy jégrianásba esnek. 28 év óta valami nagy szerencsétlenségről nem tudok a Balaton jegéről; régen több volt talán.

Korabinszky szerint 1739-ben egyszerre 46 ember szakadt be egy rianásba. Hat odaveszett közülök; e nagy veszedelem emlékére emelték a megmenekültek hálaáldozatul a Balatongyörök melletti, dolomitból álló sziklaszirten a szentmihályhegyszigeti kápolnát, amelyben egyszerű festmény ábrázolja a rémes esetet.