Jankó János: A Balaton-melléki lakosság néprajza (1902)
A magyar tudomány történetének egyik kiemelkedő teljesítménye volt a Balaton három évtizeden át tartó kutatása, amelynek eredményeként átfogó monográfiák sora látott napvilágot „A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei” címmel.
A munkát a Magyar Földrajzi Társaság és személy szerint Lóczy Lajos szervezte, irányította. Ennek a sorozatnak a keretén belül készült el a Balaton néprajzi összefoglalója is, Jankó János műve. A szerző eleven és színes képet rajzol a Balaton mentén élő emberek életéről, az élvezetes és sokszor szenvedélyes szöveg a balatoni hagyományok módszeres áttekintése.
Úgy éreztük, hogy mivel ezen hagyományok iránt egyre növekszik az érdeklődés, indokolt a könyv újrakiadása. Eredetileg azonban ezek a monográfiák nem a nagyközönségnek íródtak, így szükségesnek látszott a szöveg rövidítése, ami egyébként terjedelmi szempontból is fontos volt.
Így ez a kiadás nem tartalmazza a teljes szöveget. Elhagytuk a magára a kutatás módszerére vonatkozó részeket, a megállapításokat alátámasztó adatok táblázatait, a más nézeteket ismertető, azokkal vitázó részeket, illetve a fejezeteket általában is lerövidítettük.
Természetesen minden elhagyott részletért kár, de szerettük volna ezt az értékes anyagot az érdeklődő nagyközönség számára minél könnyebben hozzáférhetővé tenni.
Tartalomjegyzék
(A/5 méret, 246 oldal)
Az újabb kiadásról 6
Előszó 7
A Balatonpart községei 8
A népesség száma és elemei 22
Lakás, táplálkozás, ruházat 31
A falvak 31
A telek 40
A lakóház 50
A ház berendezése 73
A táplálkozás 88
A ruházat 92
Mezőgazdaság 101
Gabonatermelés 103
Kertművelés 110
Szőlőművelés 111
Gyümölcstermelés 132
Állattenyésztés 135
Erdőművelés 144
A nádasok 145
Halászat 146
Lakodalom, keresztelő, temetés 191
Babonák 216
A települések típusai
A Balaton mellékén a lakosság tömörülésének módjában ma két egymástól teljesen különböző typust találunk.
Az egyik typushoz csak három község tartozik, ezek: Gyenes-Diás, Vonyarcz-Vashegy és Almádi. Ezeket az jellemzi, hogy nincs belsőségük, következésképen nincsenek utczáik sem, a melyekben a házak szépen egymás mellé sorakoznának. A gazdának megvan a maga háza, körüle a háztája, istállója, pajtaja és egyéb gazdasági melléképületei, ezek körül van a rétje, a szántója, a szőllője, mindez egyetlen zárt tagban; aztán következik megint egy ilyen kerek zárt - kisebb vagy nagyobb - birtok s az egész község csupa ilyen zárt egyes birtoktestekből kerül ki.
A település ezen alakja nálunk a hegyközségekből fejlett ki; Vonyarcz-Vashegy és Gyenes-Diás Keszthelynek, Almádi Vörös-Berénynek volt szőllőhegye, ezek azonban az önálló községeket megillető összes polilikai jogokat fokozatosan megszerezvén, - az első kettő a mult század negyvenes éveiben, az utóbbi a hetvenes években - ma belsőség nélkül is külön független községet képeznek.
A lakosság tömörülésének másik typusához tartozik a Balaton mellékének többi 47 községe. Ezeknél van külön belsőség vagyis falu, melyben a házak utczákban sorakoznak. Minden háznak van beltelke, udvara, veteményese, kis kertje, szérűskertje, de minden házhoz tartozik a kültelken egy darab szántó, rét, szöllő; a belsőséghez tartozó birtok tehát több tagban van a határnak a megfelelő kulturára alkalmas területein.
A BOR A TÁPLÁLKOZÁSBAN
A balatoni embernek itala a bor volt, de csak volt; a míg sok bora termett, borkezelése annyira kezdetleges volt, a kereskedelmi utak olyan fejletlenek voltak, hogy borát értékesíteni nem birta s maga itta meg; a régi kezeléssel a bor nem állotta ki a szállítást s mire a viszonyok megváltoztak, a szöllőt elpusztította a phylloxera s ha a gazdának ma valami kevés bora terem is, megtartja magának, ha csak a végszükség nem kényszeríti az eladásra. A balatoni ember igen sok bort meg tudott inni s nem vállalt el munkát „borelég” nélkül, vagyis ha annyi bort nem kapott, a mennyit ő elégnek talált. A szöllők pusztulása, sajnos a bor helyett a pálinka ivását tette általánossá, szerencse, hogy a nép ennek élvezetét nem hajtja tulzásba s bizonyos az, hogy a Balaton mellékén pálinkától sokkal kevesebb ember részegszik meg, mint a mennyi megrészegedett annak idején a bortól. A sör csak lassan terjed, s hogy az újított szöllők némi sikert igérnek a polgárnak, úgy a sörnek, mint a pálinkának fogyasztása mind jobban korlátozódik.
JEGES HALÁSZAT
A hálót kiemelvén, a tanyavetés befejeződik, a tihanyi ember haza megy a szerszámmal és prédával; a többi balatoni halász azonban két kisebb tanyát vet s bizony öreg este lesz, mire haza érkeznek a munkából. Ha haza érkeznek! Mert a jégen dolgozó halásznak két nagy ellensége van, a köd és a riadás. A ködből csak a gazda hűséges ebe vezetheti ki a bokrot, de a riadás ellen semmi sem védi meg. A legnagyobb szerencsétlenség, melyet az irodalom feljegyzett, az volt, melyről Korabinsky ernlékezik meg: „a jeges halászat mellett a halászok élete állandóan veszedelemben forog, így 1782-ben egyszerre 46 ember vesztette életét”. Egy másik szerencsétlenség, melyre a halászok emlékeznek s mely meg is van örökítve, a Balaton déli részében 1739-ben történt a Szt-Mihály-hegy táján. Riadás következtében 46 ember merült a jég alá, de közülök negyven egy jégtáblán megszabadult, ezek építétték hálából a szentmihályhegyi kápolnát, melyben egyszerű festmény örökíti meg a rémes esetet.
A vejsze. A vejsze a rekesztő halászat egyik legkiválóbb halfogó szerszáma, nád- vagy vesszőfalakat alkot, melyek az iszapba verve úgy vannak felállítva, hogy útvesztőikbe a hal beletévedjen, de onnan többé ki ne juthasson.
