Imedias Kiadó   8651 Balatonszabadi, Honvéd u. 28.            30 576 6204         info@imediaskiado.com


Kezdőlap Balatoni klasszikusok "Sváb" könyveink

“És a plébános beszélni kezdett.

- Kedves fivéreim és nővéreim Krisztusban! Tegnap reszkető kezekkel vettünk búcsút az élőktől, ma pedig könnyes szemmel búcsúzunk a holtaktól. És most vérzik a szívünk a mellkasunkban. Megráz minket a fájdalom, amikor az utolsó gyökér is elszakad, és mi örökre kitépjük magunkat az Óhaza földjéből. Az űrt, amit magunk után hagyunk, a helyet, ami a miénk volt, idővel majd betölti más. Akik itthon maradnak, évek múlva már nem fogják tudni többé, hogy itt lehullott néhány levél, hogy le lett vágva egy ág, és letört néhány gally. A sebek majd behegednek, és minket, akik elmegyünk, el fognak felejteni. Még jobban el fognak felejteni bennünket, mint a halottakat.  

      

Az ő emléküket megőrzik a sírhalmok és a kövek, a miénket nem. De mi sohasem felejtjük el az Óhazát. Hiszen ahová megyünk, ott is azok maradunk, amik vagyunk: német emberek. Egy mustármag, amit a szél és a vihar elragad, és egy távoli földre hullva ott kicsírázik, a hajtásain mindig csak mustármagokat fog érlelni. Így belőlünk is, az idegen talajra szórt magokból, ugyanaz a törzs és ág hajt ki, ugyanazok a virágok és gyümölcsök teremnek majd rajtunk, mint itt az Óhazában. Éppen olyanok maradunk ott is, mint amilyenek itt voltunk. Hogy ilyenek maradhatunk, azért köszönetet kell mondanunk az Óhazának, most, amikor a szél és a vihar távoli mezőkre visz minket. Az Óhaza a legjobb útravalót adja nekünk: az izmok és inak erejét, a lelkierőt, egy hűséges szívet, és a fáradhatatlan német szorgalmat. Hálásak vagyunk ezekért az adományokért neked, Óhaza! Tiszteletben fogjuk tartani ezt a becses kincset, át fogjuk adni örökségül a gyerekeinknek és az unokáinknak, megtanítjuk őket arra, hogy ők is tiszteljék és becsüljék ezt a kincset, hogy ők is azok maradhassanak, amik mi voltunk: derék, német emberek! Ámen.

   És az emberek ajkán könnyebb lett az imádság.”


Részletek Hans Faul könyvéből (A svábok az új hazában)

(Búcsú az Óhazától)

(Az új hazában)

“- Látjátok azt a régi templomot? Emberek, az ott a mi hazánk!

És a szekerek ahogy felértek a dombtetőre, szépen sorban megálltak ott, hogy a lovak kifújhassák magukat. A férfiak befékezték a kerekeket, és egy pillanatra az új haza irányába néztek.

   Napos, lágyan hullámzó zöld síkság terült el előttük, kéklő, szelíd formájú hegyek koszorújában. A zöld síkság közepén egy patak ezüstös szalagja kanyargott végig. Öreg fűzfák lógatták lefelé az ágaikat, a part mellet fiatal nád és sás hajladozott. Sehol nem volt egyetlen barázda sem, mindent csak a végtelen, bokros, bozótos pusztaság foglalt el. Az ősi, szürke templom olyan volt, mint egy mohos sírkő, amely minden pillanatban ledőlhet és darabokra hullhat szét. Ha a régi templom lábánál nem lett volna ott az a pár magyar és rác vályogviskó, mint ahogy a fecskefészkek a tető alatt a gerendák oldalán, akkor szinte teljesen igaza lett volna Kralek mesternek, aki azt mondta, hogy az új haza annyira szép, mint egy elhagyott, árva temető, ahol már senki sem törődik a sírkövekkel, és a sírdombok behorpadtak, a fa keresztek elporladtak, és ledőltek a sírkövekkel együtt. Tövis és bogáncs, bodza és ördögcérna burjánzott mindenütt.

- Az új hazánk egyáltalán nem néz ki valami barátságosan, de földből elég van, - mondta Friedl Hans.”


“- Tehát a német falvakat számlálták? – kérdezte Wolf plébános az öreg Schlögltől, amikor megkóstolta a bort, és visszaadta Seppnek a poharat. – Innét tényleg nagyon jó a kilátás, egy egész sereg csinos német falu látszik innét. De egyáltalán nem ez az összes, Schlögl bátya, - fordult a plébános az öreg Schlöglhöz. – A hegyen túl mindenütt, egészen a Duna túlsó oldaláig német falvak vannak, és egyik szebb, mint a másik. Mint a virágok egy koszorúban. De tényleg, Buda városa körül úgy helyezkednek el ezek a takaros német falvak a hófehér homlokzatokkal, a színes ablaktáblákkal, a gondosan művelt földektől övezetten, akár egy koszorú. Egészen lent elkezdődik ez a koszorú a Dunánál, Érdnél, aztán egy nagy ívben húzódik hegyen-völgyön keresztül Grottendorfig. A koszorú minden tagja, minden virága szebb más falvaknál. Mert ugyan lehetne-e valami szebb és díszesebb, mint egy takaros német falu?    

Az öreg Szenty Istók csak a fejével mutatta: nem.

- És igaz-e, Szenty, hogy nem volt semmi egyebünk, csak ásóink meg kapáink, fejszéink meg csákányaink? De volt még erős akaratunk is ehhez, és szívós német szorgalmunk. És most meg lehet nézni a budai hegyeket. Ahol régebben az emberek megijedtek, ha találkoztak valakivel ezeken az elhagyatott ösvényeken, most egy csodálatos új haza virágzik. Mint az arany, úgy hullámzik a völgyben a kalászok tengere. A hegyek lejtőin és a dombokon érik a szőlő, fehér és vörös is. És amikor vasárnap meg ünnepnapokon megszólalnak a falvakban a harangok, csak úgy zeng a hangjuk a budai hegyekben. Már csak ritkán jut eszünkbe Betbrunn, a Schwabach-völgy, a württembergi völgyek, a badeni szántók és rétek, a Fekete-erdő, a Frankföld, a bajor hegyek… Legfeljebb csak a téli estéken, vagy ha az ember teljesen egyedül van. Különben már ideköt minket a szívünk és a lelkünk. Itt örökre gyökeret vertünk. Hiszen annyi könnyet ejtettünk közben, annyi reményt temettünk el. A hajunk ősz lett, a homlokunk ráncos, de, Istennek legyen hála, itthon vagyunk.”