Vissza Vissza

„De akkor is, akkor is” mondta felhevülten Horvát Jakab, „nem szabad ilyen pesszimistának lennünk. Önnek biztosan nincsen igaza… A jövő sötét lenne, ha nem előznénk ezt meg. A mi népünk terméketlen, és terméketlen lesz. A vármegyében virágzik a kétgyermekes szisztéma, egy másikban az egy-gyermekes, egész magyar falvak válnak pusztasággá, nincs utánpótlás. A szegénységtől való félelem miatt a magyar parasztság saját magát tizedeli meg. Nincsen tér a számára, hogy terjeszkedjen, a nemesi nagybirtok mindenütt az útjában van.”

„Engedje meg, már engedje meg, az egyháznak elég nagy része van ebben!”

„Igen, báró úr, ez is igaz. A népünknek nincs bátorsága a szaporodáshoz, mivel nincs bátorsága a létért folyó harchoz, mivel úgy akar nemesi módon élni, hogy közben keveset kelljen dolgoznia.”

„Hát ez az!”

„Ezért”, folytatta buzgón a plébános, „mások népességfeleslegéből kell merítenünk. Abból a 80 000 svábból, akik itt délen annak idején letelepedtek, az eltelt 170 év folyamán 500 000 lett. Ez a népesség él és virágzik, dolgozik keményen, és jómódú. A falusi népességfölösleg tanul, és elmegy a faluból, mert a német parasztság kitaszítja, és beleolvad a mi értelmiségünkbe. Nem hallani róla, hogy Magyarországon egyre több német lenne, mindig körülbelül kétmillióan maradnak, mert nekünk megvan az erőnk, hogy az ő virágaikat leszedjük, és őket elmagyarosítsuk. Mi nem vagyunk gyengék, Nagyságos uram, mi erősek vagyunk.”


És akármerre nézett, az egész országban a legelső sorokban álltak ezek a janicsárok. Ott ültek mindenütt a hivatalokban, tanítottak az összes főiskolán, ők intézték a főiskolai ügyeket, ők írták az újságokat, ők reprezentálták a tudományt, a művészetet, a technikát, ők voltak a sikeres drámaírók, festők és zeneszerzők, reverendát viseltek, és hamis nyelvvel prédikálták Isten igéjét, ők kiabáltak a leghangosabban a képviselőházban, és néha még a kormányrudat is rájuk bízták. Mindenütt ott forgolódtak a janicsárok, a német, román, szlovák vagy szerb anyák elvesztett fiai, görbe kardok a magyarság szolgálatában. Hiszen miről is beszéltek hetekkel azelőtt a feleségével, az elveszett fiúkról? Ó, milyen igaza volt a feleségének! Akik tőlünk távozva elvesznek a számunkra, azok a nagy német népbe olvadnak és biztonságban vannak. De a többiek, a többiek oly sokan… És ahogy Heckmüller tovább tűnődött ezen a problémán, három csoportba osztotta őket. Gyermekeink tízezreit veszítjük el, mondta magában, akik átpártolnak a magyarsághoz, az elnemzetietlenítés során. Ezreket veszítünk el, akik a szülőföldjük számára hasznosak lennének, és a díszére válnának, de külföldre mennek, mivel a hazájuk a nemzetiségük megtagadására akarja őket rávenni, és így önként vagy kényszerűségből hátat fordítanak neki. És számtalan tehetséges fiút veszítünk el, akik képzetlenek maradnak, és nem tudnak előrébb jutni, mert a kétmillió németmagyarnak nem hagyták meg a német középiskoláit, és így a saját nemzetiségükben nem tudnak magasabb képzéshez jutni. A szelíd öreg iskolaigazgató és selyemhernyó-tenyésztő előtt hirtelen egy Molochnak tűnt ez az állam, amely a más nyelven beszélő fiait vagy janicsárokká, vagy analfabétákká teszi. Ha valaki kiemelkedik az analfabéták közül, anélkül hogy janicsár akarna lenni, az ennek az államnak a számára ellenség, akit eltaszít magától.

   Az öregember számára szörnyű volt ez a felismerés a saját hazájáról. Soha még nem látta ilyen élesen ezt a képet. Egyszerre megértette most azt is, hogy miért ennyire elmaradott az ország kultúrája is: mert önként lemondott lakossága nagyobbik felének a közreműködéséről, munkájáról.   


Az új káplánnak három hét elég volt, Halmossal szövetkezve, hogy aláássa az alapokat, amelyeken Heckmüller állt. Petrovics azonnal tanulmányozni kezdte a helyi viszonyokat, és a plébánia anyakönyve már kínált is számára egy felfedezést. Mert mire is bukkant ott váratlanul? Az anyakönyvben ott állt a magyar kultuszminisztérium által kiadott jegyzéke az összes német keresztnévnek, amelyeket magyarra le lehetett fordítani. És minden plébános tudta, hogy arra kell ösztönözni a lakosságot, hogy csak ezeket a neveket válassza ki.

   Nos, Petrovics káplán úgy találta, hogy évek óta ehhez tartották magukat itt is, de teljesen váratlanul a legeslegutolsó hónapokban egy új divat látszott megjelenni. A gyerekeket egyszerre Liebhilde, Dietrich, Gottfried, Hildegard nevekre keresztelték. És nyilvánvalóan így folytatódott tovább ezen az áldott tavaszon is, csak olyan neveket kívántak az emberek, mint Hellmut, Herbert, Otto, Eberhard, Ulrike, Klotilde, Mathilde. Vajon az egyszerű parasztok akarnak ilyen neveket? És a tisztelt plébános úrnak ez nem tűnt fel? Neki kellene figyelmeztetnie erre? Megtette, és vizsgálatot kért. De a legközelebbi keresztelőn, amikor ismét egy Alwint akartak az anyakönyvbe becsempészni, megtagadta ezt. Bizonytalan, mondta, hogy volt-e ilyen szent. A Wilhelm vagy az Adalbert pedig szintén szép nevek. Az emberek nem akarták, hogy az ünnepséget elhalasszák emiatt, hiszen a keresztelői lakoma már várta őket otthon, így hagyták meggyőzni magukat, és az Adalbert nevet választották. A káplán azonban azt írta az anyakönyvbe: Eisele Béla. Aztán ez az eljárás folytatódott, és nem volt egy keresztapa vagy keresztanya sem, aki az ő jogát elvitatta volna, és komolyan ellenszegült neki. Nemsokára keresztülvitte, hogy az igazgató mozgalma a magyar keresztnevekkel szemben megszűnt.